Vallomás...

Szeretem! Szeretem! Szeretem! Úgy szeretem! De ő ezt nem tudhatja meg soha! Olyan nehéz az érzéseket eltitkolni. Bárcsak nem kéne! Bárcsak elmondhatnék neki mindent! De nem lehet. Megígértem neki, hogy nem szeretek belé. Megszegtem ezt és most szenvedek. Ó kérlek, kérlek ne nézz így rám. Ó kérlek ne mosolyogj többet. Ó kérlek ne kérd többet hogy nézzek a szemedbe. Ó kérlek ne csináld ezt. Csábítasz. De tudod, hogy te jelentesz nekem mindent! Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam titkaimat. De te csak játszol. Te vagy az egyik játéékos, Én a másik. Te állsz nyerésre. Lassan el fog fogyni minden türelem, energia. Lassan elmondok mindent. Lassan te megtudod, hogy ígéretet szegtem! Vajon mit fogsz hozzá szólni?Nagyon fogsz rám haragudni? Ezek csak kérdések, de már annyiszor elképzeltem, hogy elmondom neked. Már a helyszínt is kiválasztottam. S egyszer... Egyszer majdnem elmondtam... De aztán valami közbejött: egy emlék. Így inkább hagytam. De ígérem ha ismét együtt leszünk mindent elmondok. Remélem nem lesz késő. Remélem hagysz időt nekem. Ha sikerülne akkor valahogy így hangozna a vallomás:
"Tudom neked játék és az elején nekem is tetszett. Jó móka volt. De a játék elmélyült és az én érzéseim is mélyülni kezdtek irántad. Sajnálom. Bár tudom, hogy mit fogadtam meg... De mégis. Én nem gondoltam rá, hogy valaha így fogok érezni valaki iránt, aki ennyire fontossá vált számomra az elmúlt hónapokban. Annyiszor végigjátszottam már ezt az egészet és mégis borzasztóan nehéz. Tudom számodra csak egy lány vagyok, akit csak barátként szeretsz, de én már nem csak barátként szeretlek. Vagyishát fogalmam sincs, hogy mit is érzek irántad valójában. Nem voltam szerelmes eddig. De hogyha ez az akkor kár kűzdeni ellene. Nincs értelme. Annyi mindent megpróbálta már. Sőt már addig is elmentem hogy eldöntöttem levegőnek foglak nézni és inkább nem találkozom veled jó hosszú ideig. Ez így majdnem jó is volt. Csak az volt a rossz, hogy mikor ezt eldöntöttem egy semminek éreztem magam. Próbáltam nem rád gondolni és ez sikerült. Azthittem sikerült. Ismét beszélgetni kezdtünk és annyira jó volt. Minél többet beszélgettünk annál jobb volt. Jobb jobb és jobb.. Újra feltörtek bennem az érzések, de már nem akartam kűzdeni ellenük. Nem akartam megint semmi lenni. Csak téged szerettelek volna. Én nem gondolam soha .. tényleg nem.. hogy pont téged.. Hátszóval.. Soha, hogy egyszer te meg én... Én nem akarok járni veled. Én csak veled szeretnék lenni. Mert sokat jelentesz nekem. Rengeteget."
Ha talán megkérdezné, hogy miért szeretem akkor azthiszem ezt mondanám:
" Fogalmam sincs. Talán.. Azt hiszem.. Nemtudom hogy meg tudnám-e magyarázni. De téged szeretlek, nem egy elképzelt személyt. Ami azt illeti szeretem a szemed csillogását, szeretem azt amikor nevetsz, szeretem azt amikor énekelsz, szeretem amikor beszélsz, szeretem a gondolataidat, szeetem a kezed érintését szeretem karjaid ölelését, szeretem hogy türelmes vagy, szeretem azt a csekély ragaszkodást... De amit nem szeretek hanem imádok az az, ahogy a szíved dobog:)"
Ha lenne merszem, ha lene erőm ezt mind elmondanám neked. De nincs merszem és nincs erőm. Ezért minden egyes alkalommal elmondom majd, mikor a szemedbe nézek, mikor rád mosolygok. Elmondom neked ezt az egészet.... Csak némán...:)